A Szociális Ágazati Sztrájkbizottság egyik követelése, hogy a munkaközi szünet a teljes szociális ágazatban legyen a munkaidő része. De mi is az a munkaközi szünet, és mit jelentene a dolgozóknak, ha a követelés teljesülne?

A munkaközi szünetről a Munka törvénykönyve rendelkezik, de ezeket a szabályokat a közalkalmazottakra is alkalmazni kell.

Magát a fogalmat nemigen használja a köznyelv, legtöbbször talán az „ebédidő” kifejezést hallhatjuk. A munkaközi szünet célja, hogy a munkavállaló pihenhessen a munkaideje alatt, étkezhessen, tisztálkodhasson stb. A törvény nem biztosít külön ebéd- (reggeli-, vacsora-) szünetet és dohányzási szünetet sem. A munkaközi szünet az, amelybe minden ilyen tevékenységet bele kell sűrítenie a dolgozónak. Mivel ilyenkor nincs munkavégzési, sem rendelkezésre állási kötelezettség, a munkavállaló eldöntheti, hogy a szünetet mire használja, lehetősége van arra is, hogy elhagyja a munkahelyét.

Munkaközi szünetet akkor kell biztosítani a munkavállaló részére, ha legalább hat órát dolgozik egyhuzamban. Ebbe bele kell számítani egyrészt a beosztás szerinti napi munkaidőt, másrészt a munkaidő-beosztástól eltérő munkaidőt, azaz a munkaidőn felül (a munkaidő előtt, után vagy pihenőnapra) elrendelt túlórát. Ha például a dolgozó részmunkaidős, és csak négy vagy hat órát kell dolgoznia minden egyes munkanap, akkor neki nem jár munkaközi szünet. A munkáltató biztosíthat ugyan munkaközi szünetet, de megítélésünk szerint csak akkor, ha az a munkaidőnek része, azaz nem növeli meg a munkahelyen eltöltött időt.

Ha a munkaidő vagy a túlóra vagy ezek együtt meghaladják a hat órát, húsz perc munkaközi szünetet kell biztosítani, ha a kilenc órát meghaladja, további huszonöt percet.

A munkáltató és a munkavállaló megállapodhat abban is, hogy legfeljebb hatvan perc munkaközi szünetet biztosítson a munkáltató. Ugyanezt ki lehet kötni kollektív szerződésben is. Hatvan percnél több nem lehet a munkaközi szünet, többek közt azért, hogy a munkáltató ne használhassa fel a szünetet az osztott munkaidő szabályainak kijátszására.

Nagyon lényeges, hogy a munkaközi szünetet a munkavégzés megszakításával kell kiadni. Ilyenkor ténylegesen abba kell hagyni a munkát, nincs munkavégzési kötelezettség, sem rendelkezésre állás. A munkaközi szünet a dolgozók munka közbeni pihenésére, étkezésére, egyéb szükségleteik elvégzésére szolgál, nem helyettesíthető egy-egy perc szusszanással vagy két ügyfél közt egy gyors szendvicsebéddel az íróasztal mögött. A munkavégzés megszakítása arra is utal, hogy a munkaközi szünet főszabály szerint nem része a munkaidőnek.

A munkaközi szünetet legalább három, legfeljebb hat óra munkavégzést követően kell kiadni. Ez ugyancsak arra szolgál, hogy a dolgozó akkor menjen szünetre, amikor már egy jelentősebb időt végigdolgozott, ne a műszakja elején kelljen pihennie, amikor még csak éppen munkába állt, vagy esetleg egy nyolc-tizenkét órás műszak végén, amikor már alig áll a lábán.

A munkaközi szünet kiadható több részletben is. Ilyenkor lehetséges az, hogy a munkakezdést követő három órán belül vagy hat órán túl is adjon ki szünetet a munkáltató, de a három és hat óra közti részbe akkor is legalább húsz percnek bele kell esnie. A húsz percen felüli részt ki lehet adni egyben vagy több részletben is.

Fontos, hogy a szünetet nem a munkavállaló veszi ki, hanem a munkáltató adja ki. Egy egyrészt azt jelenti, hogy a dolgozó nem tarthat bármikor, kedve szerint szünetet, nem szakíthatja meg a munkavégzést kellő indok nélkül a munkaközi szüneten kívül. De főleg arra utal, hogy a munkáltató felelőssége, hogy a munkaközi szünetet biztosítsa, nem hivatkozhat semmilyen akadályra, amely miatt nem lehetett megszakítani a munkavégzést.

Mégis nagyon sok helyről halljuk, hogy a munkaközi szünet nemcsak azért problémás, mert többet kell bent lenni a munkahelyen, hanem inkább azért, mert a munkáltató egyáltalán nem tudja kiadni. Ez jellemzően akkor fordul elő, ha a munkavállaló egyedül van az adott munkahelyen, vagy létszámhiány van, és folyamatosan helyt kell állniuk a dolgozóknak, illetve vannak olyan munkakörök is, amelyek folyamatos jelenlétet igényelnek, és nincs, aki leváltsa a munkavállalót a munkaközi szünet idejére. Ez a gyakorlat jogellenes, ami ellen a szakszervezetnek fel kell lépnie! Ha nem tudja kiadni a munkáltató a szünetet, az munkaszervezési problémára utal, amit neki kell megoldania, nem háríthatja át a dolgozókra.

A munkaközi szünet főszabály szerint nem része a munkaidőnek, a készenléti jellegű munkakört kivéve. Ha a beosztás szerinti napi munkaidő nyolc óra, a munkavállalónak 8 óra 20 percet kell a munkahelyén eltöltenie (ebből húsz perc a szünet, amely alatt nem dolgozik), ha tizenkét órára osztották be, akkor pedig 12 óra 45 percet. És mivel nem része a munkaidőnek, díjazás sem jár rá. Lehetőség van viszont arra is, hogy jogszabály (pl. végrehajtási rendelet) térjen el, és tekintse a munkaközi szünetet a munkaidő részének. Ezt tűzte ki célul a Sztrájkbizottság, a teljes szociális ágazatra.

Sokan hajlamosak „leszólni” a követelésünket, szerintük a munkaközi szünet lényegtelen, követeljük inkább azt, hogy a Szociális Munka Napja legyen munkaszüneti nap. De számoljuk csak ki: ha minden nap 20 perccel kevesebbet dolgozunk, az éves szinten kb. 10 munkanapot jelent, 12 órás munkarendnél pedig több, mint 100 órát! Nem beszélve azokról, akik ennek köszönhetően korábbi busszal vagy vonattal mehetnek haza a munkahelyükről.

Addig is, amíg e követelésünk nem teljesül, mindenkit arra buzdítunk, álljon ki azért, hogy legalább a helyi kollektív szerződés ismerje el munkaidőnek a munkaközi szünetet!

SzMDSz